Prológus

Két nappal később

A sötétben tért magához a kábulatból, és hiába koncentrált, nem emlékezett az előző estére. Fázott. Vágyott a melegségre, de amikor oldalra fordult, nem látott egyebet, csak a sikátor murvától és vastag koszrétegtől piszkos padlóját. Hörögve kapkodta a levegőt, és ahogy a hajnali fagyos széláradat a tüdejét marta, köhögve támaszkodott a térdére. A kimerültség vészesen zuhant rá, de nem tudott aludni. Sakkban tartotta a felülmúlhatatlan félelem.

Feszengett.

Egy hete, hogy elvállalta azt az állást Edwardnak, és most tessék, itt fekszik, az öntudat és a kábaság határán, alig tud magáról, ráadásul valamit kicseszettül elszúrhatott… Nem számított erre. Óvatosan oldalra gördült, de amikor a hirtelen érkező villámfájdalom elviselhetetlenül csapott a derekába, megkínzottan felüvöltött. A Déliek minden bizonnyal visszavágást forralnak az Északiak ellen. Az, hogy nem tartozott sehová és alkalmi kémkedésekből élt, nagyon megnehezítette a mindennapjait.

– A kurva életbe! – szitkozódott. Óvatosan felhúzta magát, bár az izmai a kimerültség lázától remegtek, mégis képes volt lassú léptekkel a kijárat felé oldalogni. Ha ezt túlélem, az összes Styles megfizet azért, amit velem tettek! Lerovom rajtuk az adósságuk, ami miatt fekete játszmákba hajszoltak bele…

A hátát szorosan a téglafalnak feszítette, és sebhelyes ujjaival letörölte az arcára ragadó koszt. A szívverése abban a pillanatban meglódult, amint egy reccsenés zaja hangzott fel a koromsötét éjszakában, de amint egy jámbor tekintetű cicakúszott a látóterébe, egyszeriben kifújt minden levegőt, ami a tüdejébe rekedt. A macska kecses, előkelő léptekkel vette célba. Coltonnak felszaladt a szemöldöke.

– Na, mi van, cirmos, eltévedtél? – lehelte suttogósra fogva a hangját. Megerőltette minden izmát, hogy leguggolhasson, majd szétfeszítette az ujjait, hogy az állat feje belesimulhasson hűvös, átfagyott tenyerébe. A macska finoman nyújtózkodott, jólesően dörgölte magát hozzá, és pár pillanattal később rázendített a dorombolásra. Colton elmosolyodott, mert mindig becsülte az állatok őszinteségét, amit az életben mástól sosem kaphatott meg – az a parányi szeretet, ami a macskából áradt, átlendítette a holtponton. Felnyalábolta a sovány testet, és a mellkasához szorította. Amikor a kis szőrös gombóc szorosabban préselte hozzá magát, és a finom, selymes bunda beterítette a mellkasát, Haynes teljes szívéből elmosolyodott. Rég volt – gondolta –, amikor ennyire felszabadultnak érezte magát, pedig semmi oka sem volt rá. Az előző este történései sötét homályba vesztek, és hiába erőltette meg az agyát, mindent a feketeség uralt. Semmire sem emlékezett. Ez komoly kétséget ébresztett a gyomra mélyén, de igyekezett úrrá lenni felszárnyaló pánikján, hiszen csak egyetlen cél lebegett a szeme előtt: hazaérni és lepihenni.

            Éjszaka minden olyan csendes. Ahogy kilépett a járdaszegélyre, és körülkémlelt a gázlámpák fényétől homályos útszakaszon, teljesen tanácstalanul fordult körbe. Sejtette, hogy valahol Londonban van, de képtelen volt megállapítani, melyik részén. Nem érezte a Temze felől érkező szelet, és a folyót sem látta a közelben, ami egy kis útbaigazítást adhatott volna számára. Öreg, rozoga, rozsdás ajtajú kocsi érkezett a távolból, és a fölötte villogó sárga TAXI felirat reménykedéssel öntötte el a férfi szívét. Miközben azon igyekezett, hogy a macska nehogy kiszabaduljon a karjai börtönéből, akkurátus mozdulatokkal integetett az érkező autó irányába. Tudta, mit kell tennie. Egyetlen és valamire való barátja, aki még kitart mellette, a város egyik legnemesebb szállodájában dolgozott. Colton tudta, hogy Niall bármit megtenne érte. A szöszi, zöld szemű ír már akkor belehabarodott a férfiba, amikor először megpillantotta, és szinte minden kívánságára ugrott. Van valami lehengerlő Colton kisugárzásában, bár most cseppet sem festett elragadóan. Egyetlen szál pamutmelegítő volt rajta, na meg a sártól koszos, barna bakancs, aminek a fűzői lazán lengedeztek a szélben.

– Merre menne? – kérdezte a taxis. Lassan letekerte az ablakot, és a hangja tompítva jutott el Coltonig, de még így is kihallotta a dohánytól rekedtes élt, ami társult az unott hanglejtéssel.

– A Stanley House-ig – nyögte Haynes, és már éppen be akart szállni a kocsiba, amikor az öreg sofőr megingatta a fejét. Pár ősz, zsíros tincs a tekintetébe lógott. Colton látta a homlokán futó barázdákat, ahogy felvonta a szemöldökét az idős fickó.

– A macska nem jöhet – jelentette ki egyszerűen. – Embereket fuvarozok, nem pedig állatokat… – suttogta. Kétkedően megrázta a fejét, amikor észrevette Colton lemondó arckifejezését. – Tudja, mit? Egy macska nem sok kárt tehet – köszörülte meg a torkát. – Isten mentse attól, hogy megtapasztalja, milyen állat egy-egy utasom. – Colton elmosolyodott a férfi szavain, de sokkal inkább erőltetett vigyor volt, mint őszinte. Amikor beszállt, ellenőrizte, hogy a zsebében megvan-e még az a pár dollár, amivel valamikor elindult otthonról. Arra számított, hogy ellopták tőle, és majd Ni barátját kell megkérnie, hogy fizesse az utat, de meglepődve tapasztalta, hogy a papírpénzek még mindig a zsebében pihennek.  A keze elveszett a macska bundájában, ami selymesen, lágyan olvadt szét az ujjai közt, és már éppen le-lecsukódott a szeme a fáradtságtól, amikor a mobilja felvillant a zsebében. Bár a képernyő jócskán be volt repedve, és a készülék sem a legjobbak közé tartozott, mégis működésképes állapotban volt, amiért Colton áldotta az égieket. A beérkező üzenet azonban minden kedvét elvette. Érezte, hogy a félelem, a szavakba nem önthető rettegés végignyargal a testén. Tudta, hogy nem mozdulhat, hogy az egyetlen esélye az, ha semmi jelét sem mutatja a pániknak, ami görcsbe rántotta a gyomrát, és jegesen markolt a tarkójába. A hangja halk volt, és mégis magabiztosan visszhangzott.

– Ha véletlenül bepiszkít, megduplázom az összeget – motyogta, és ezzel próbálta terelni a figyelmet arról, ami a szemében csillogott. A rettegésről. Újra átfutotta a szemével a sorokat. Annyira rámarkolt a mobilra, hogy az ujjbegyei elfehéredtek.

„Hé, haver. Valami gáz van. Egy férfi vár rád az aulában, és azt mondja, addig nem mozdul, amíg nem találkozik veled. Amikor beszélni próbáltam vele, felvillantotta a zakójába rejtett pisztolyt. Nem vártalak ma estére. Tudod, hogy egész éjjel dolgozom… Mi ez az egész? Van egy besúgód? N.”

Colton még hosszú percekig bámulta az üzenetet. Nem rémlett neki, hogy bárkivel is találkozott volna az éjjel, hiszen egy sötét sikátorban ébredt, úgy, hogy közben semmi másra sem emlékezett. Még csak nem is sejtette, hogyan került oda – az előző napjai tökéletes, félhomály fedte tudatlanságba merültek. A taxis… – villant be a gondolataiba. Nyomban megrohamozta a rémület, az egész karja libabőrös lett, és a levegőt is élesebben kezdte szedni. Zihált.

– Uram – szólt hátra a vén faszi megjátszott, érdeklődő hangon. – Minden rendben?

– Persze – felelte Colton. – Egy picit megfáztam.

– Előfordul – bólintott a sofőr, és Colton látta a visszapillantóban, ahogy felhúzza a szemöldökét. – Ez a november sok rosszat hoz – suttogta, és beletaposott a gázba. Érezte, hogy valami rossz közeleg, de nem tudott tenni ellene. Hátradöntötte a fejét, és hagyta, hogy a sebesség okozta adrenalin végigszáguldjon a testén.

Két nappal korábban

Colton

Fáradtan bámultam az előttem csüngő nyakláncokat a kirakat napfénytől szikrázó üvegén át. Miután alaposabban szemügyre vettem a különféle csicsás, számomra cseppet sem megnyerő ékszereket, a tekintetem továbbsiklott a gyűrűkre. Nekem ilyet soha nem kell vennem – sóhajtottam lemondóan. – Nincs akkora szerencsém. Pláne melegként… Emlékeztettem magamat, hogy azért állok itt, mert valami névnapi ajándékot keresek a húgom számára, de minduntalan elkalandoztak a gondolataim. Ha valaha kellenék valakinek, ő is előbb-utóbb elpártolna mellőlem, mihelyst rádöbben, hogy mivel keresem a pénzem. Az alvilág egyik kémje vagyok. Ugyan nem túlságosan jövedelmező munka, de meg tudok élni belőle. Egyetlen félelmem a rendőrség. Éjszakánként rendszerint verejtékben fürödve, a rémálom utóhatásától reszketve ébredek.

A ma reggel más volt. Kipihenten, felszabadultan nyitottam ki a szememet, és nyoma sem volt annak a félelemnek, ami rendszerint jelentkezett. Néhány percig figyeltem az albérleti lakásom ablakán beszökő, ragyogó napsugarakat, amelyek forrósággal borítottak be, aztán rászántam magam, hogy elinduljak körülnézni a városban. Anyuék akkor dobtak ki, amikor rájöttek, hogy meleg vagyok. Lehozhattam volna nekik az összes csillagot, akkor sem változott volna meg a véleményük: Egy korcs, semmirekellő, beteg ember vagy. Ilyennek – nézett rám apám vádló éllel a szemében –, nincs helye a házban. Takarodj! Egy fél napom volt összepakolni, aztán úgy rúgtak ki, mint egy utolsó bűnözőt. Megráztam a fejemet, hogy a gondolataim visszatérjenek a jelenbe. Nem volt túl sok pénz nálam, de éppen elég volt arra, hogy meglephessem valami csekélységgel a kishúgomat. Általában szombatonként szoktunk találkozni a Hyde parkban. Vagyis a mai nap. Legbelül rettegtem, nehogy elszúrjam ezt az ajándékot, de jól tudtam: fiatal kora ellenére is úgy fogad el, úgy szeret, amilyen vagyok. Ezt becsültem benne. Önmaga mert maradni, míg a szüleim a fényűző világuk, a pénz és a kapcsolatok befolyása miatt nem mertek felvállalni engem, inkább eldobtak. Megcsörrent a mobilom.

– Haynes – búgtam. – Miben segíthetek?

A férfi hangja ismeretlen volt, mégis megvártam, míg elmondja, mit szeretne. Máskor csak egyszerűen rácsapom az illetőre a telefont. Nem vagyok alkuképes ember. Az alvilágban egyvalamit kell nagyon megtanulnod: kiállni a céljaidért; harcolnod.

– Most nagyon figyelj – morogta a rekedtes hang. – A Főnök mindenre rájött, Haynes. Komolyan ennyire naiv vagy? – Abban a pillanatban, ahogy ezek a szavak eljutottak az agyamig, vakrémület vette át a helyét minden korábbi érzésemnek. A félelem elsöprő erővel markolt belém. Megsebzett.

– Mit csinálnak? – csattantam fel. Ismertem Desmond Stylest. Ha nem is személyesen, de a híre futótűzként terjedt az alvilágban. Mindenki rettegett tőle. Mindenki.

– Visszakapod a kishúgod, amint jónak látjuk – nevetett fel erőltetett hangon. Összegörnyedtem, annyira gyorsan érkezett a fájdalom, ami belém csapott. Natalie. Könnyek ömlöttek végig az arcomon, és minden izmom bénulásig feszült a dühtől. Visszaszerzem!

– Ne merjék bántani! – üvöltöttem, de már hiába küzdöttem. A vonal megszakadt, csak süket sípolás maradt utána. Ingerülten a földhöz vágtam a készüléket. Mikor felemeltem, a berepedt képernyő tárult a szemem elé, de mivel még működőképes volt, nem nagyon zavart ez a kisebb kár, ami a dühkitörésem nyomául szolgált.

***

Napjainkban 

Amikor bekanyarodott a taxi a Stanley House elé, felsóhajtottam magamban. Kezdtem azt hinni, hogy elrabolnak. Nem így történt. Abban ugyan biztos voltam, hogy a vén, begyepesedett taxis egy beépített ember, aki információkat közvetít az egyik maffiabandának (bár tudnám kiknek), az viszont hihetetlen nagy megnyugvás volt, hogy épségben, egyben odaértem a hotelhez. Niall már kint várt a lépcsőlejárónál. Miután kifizettem a fuvart, és a hónom alatt a macskával sikerült kikászálódnom, Niall ledobta magáról a kék kapucnit. Az eső apró cseppekben szivárgott az égből, még nem zuhogott annyira, hogy rögvest bemeneküljünk a szálloda békességet nyújtó melegébe. Az ír szöszi végignézett rajtam.

– Csak ilyen lazán? – kérdezte.

– Csak ilyen lazán – ismételtem, bár semmi kedvem nem volt viccelődni. Voltak fontosabb dolgok is. Niall porcelánfehér arcát lágy pír futotta el, mikor a tekintetével megtalálta izmoktól feszülő mellkasomat. Mindig is büszke voltam a testemre, hiszen sokat dolgoztam és gürcöltem azért, hogy megfelelő alakot varázsoljak magamnak. Ezért is nem esett nehezemre egy szál póló nélkül flangálni az éjszakában. Bár a hideg nagyon arra késztetett, hogy mielőbb felöltözzek…

– Elrabolták Natalie-t – nyögtem ki azonnal. Ettől úgy hátrahőkölt, hogy minden vörösség kiszaladt az arcából. – Desmond – szűrtem a fogaim közt, mielőtt rákérdezhetett volna. – Az ő keze van benne. Szombat reggel felhívott… Ennyire emlékszem. Semmi többre.

– Haver – nézett rám értetlenül Horan. – Hétfő este van. – Ahogy kimondta ezt, nekem elnyílt a szám. De még mennyire. Az állam valósággal a földet súrolta… Két napig voltam kiütve egy istenverte sikátorban? Mi a fasz…

– Bazdmeg, Horan – káromkodtam élesen.     

– Na és – nézett végig rajtam –, már macskákat is gyűjtesz, nem csak faszokat a seggedbe?

– Ez azért erős volt – néztem rá cseppnyi sértéssel a tekintetemben. – Ne bánts.

– Tudod, hogy én is meleg vagyok, Colton… – lépett közelebb, és békülékenyen megpaskolta a vállamat. – Csak ugrattalak.

– Reméltem is.

– Csendeske – suttogta, ahogy végigsimított vékony ujjaival a cicus selymes, ezüstszürke bundáján. – Aranyos.

– Cirmos a neve – mosolyogtam le rá. Elcsodálkoztam, mennyire megkedveltem a kisállatot. Nem lett volna szívem az útszélén hagyni. – Niall – kezdtem komolyabban. – Nagy bajban vagyok, és nincs hol aludnom… Megszállhatnék nálad pár napig? – néztem rá minden reményemet egyetlen imponáló, kedves pillantásba sűrítve. Reméltem, veszi a lapot.

– Az is? – bökött a macska felé.

– Ő – vágtam rá. – Az előbb még oda voltál érte, hová tűnt ez a rajongás?

– Ameddig nem csináltok szemétdombot a házamból, felőlem mindketten jöhettek – felelte.

– Imádlak! – lelkesültem fel, és egy csókot dobtam feléje, amitől ismét elpirult.

– Ez az idő már rég lejárt – kacsintott, és megfordult, hogy a garázs felé induljon. Különös a mi történetünk Niall-el: ő belém szeretett, de én képtelen voltam viszonozni. Legjobb barátok maradtunk, mégis tudtam, hogy sokkal többet jelentek a szöszi számára. – Ma hamarabb véget ért a műszakom. Hazamegyünk. – Miközben megfordult, hogy a garázs felé vegye az útját, én is sietős léptekkel indultam utána. Vigyor terült szét az arcomon, mikor kinyitotta előttem a fekete furgonja ajtaját, én pedig bekászálódtam a kényelmes, puha ülésre. Cirmos, a kellemes meleget megérezve, ismét dorombolni kezdett.

– Majd kapsz tejecskét, ha hazaértünk – néztem rá szélesen mosolyogva.

– Jaj, Haynes, azért ne ennyire nyálasan – nevetett fel dallamosan Niall. Én csak egy gonosz, gúnnyal átitatott grimaszt küldtem feléje, és már hallottam is, ahogy beindul a motor. Kifarolt, és másodpercek múlva már a főúton hajtottunk végig. Hagytam, hogy a jeges szél az arcomba vágjon.

           

            Fél órán belül már az apartman elé parkoltuk le. Niall előkotorta a kártyáját, hogy az érintőpanelhez illesztve kinyithassa előttem az ajtót, én pedig nevetgélve beegyensúlyoztam magam a lakóház udvarára, ölemben a macskával. Mellettem hatalmas, sárga falak magasodtak. Macskaköves út vezetett a kör alakú, szökőkúttal és rengeteg növénnyel beépített udvarra. Az egyetlen zajt a víz csöpögése adta, különben némaság uralkodott körülöttünk. Cirmos panaszosan felnyávogott.

– Éhes a pici – simogattam a hátát.

– Te rosszabb vagy egy gyereknél… – nézett rám Niall enyhe csillogással a szemében. Jól ismertem ezt a ragyogást: a rajongása jele.

– Alakulok – vigyorogtam. Odabent letettem a macskát, és a kis cicus felszabadultan járt-kelt a kétszobás lakásban. Niall megpöccintette az ablakot, hogy az áporodott levegőt a friss, éjszakai légáram válthassa fel, közben leültünk a kanapéra, és csak bámultunk egymásra. Mi lesz most? – kérdeztem magamtól. Éreztem a vágyat, ami feltámadt a gyomrom mélyén, és összeszorítottam a combom, hogy leplezni tudjam éledező férfiasságom. A farkam azonnal megkeményedett, nem tehettem róla.

– Ismét? – nézett rám, én pedig bólintottam. Egy hete sincs, hogy szexeltünk, de én máris éheztem az újabb körre. Úgy vetettem rá magam, mint kobra az áldozatára. A szám azonnal lecsapott piros ajkára, és úgy faltam, mintha a túléléshez lenne szükséges. A nyelvem befurakodott a szájába, és a hegyével végigsimítottam a szájpadlásán. Szaggatott nyögés tört fel a torkából, a keze pedig a csípőm alá kúszott. Az ujjaival keményen rámarkolt lüktető szerszámomra. Belesóhajtottam a szájába, és élveztem, hogy a belőle áradó melegség összekeveredik a saját testem hőjével. Percekig csókolóztunk, belefeledkeztünk a másikba. A valóság eltompult, mégis riadtan szakadtunk el egymástól, mikor vad dörömbölés ütötte meg a fülünket.

– Vársz valakit? – kérdeztem ijedten.

– Hülyéskedsz? – forgatta meg a szemét. – Hajnali kettő van.

– Értem jöttek. – A felismerés úgy ért, mint egy pohár jeges víz, egyenesen a nyakamba…

– Ne engedd be! El kell rejtőznöm.

Niall készségesen bólintott. Azonnal a hálószoba irányába indultam. Feltoltam az ablakot és kiléptem – az emlékeim szerint –, széles párkányra, aztán vadul kapaszkodtam az ablakkeretbe. Csupán egy-két méter választott el az alattam lévő hálószoba teraszától, ahol meghúzhatom magam, míg a szöszi jelez, hogy minden oké. Hálát adtam az égnek, hogy a tűzlépcső éppen Niall terasza mellett fut a magasba, aztán belekapaszkodtam a hideg, vékony vasrudakba, hogy egy erőteljes lendülettel áttornásszam magam a létrára. Éppen leléptem volna a kiszemelt erkély nedves korlátjára, mikor ujjak kulcsolódtak a bokámra.

Felordítottam, de már nem volt visszaút: lerántottak a mélybe. 

• Javította: HDawn

Nos, engem is magával ragadott a Colton Haynes őrület, főleg a coming out-ja után. Imádom a csávot, annyi szent!!! Hihetetlenül felnézek rá, és neki köszönhetően született meg bennem ez a blogötlet, amit remélem éppolyan szeretettel olvastok, mint ahogy én írtam! Várom a visszajelzéseket, mert akkor hozom a folytatást rövid időn belül. Köszönök mindent! Puszi, Sam xXx Szeretet!